A rockzene olyan magaslatokba emelte a műfaj legnagyobb alakjait, akik több tiszteletet harcoltak ki maguknak, mint néhány világvezető politikus. Egy olyan műfaja ez a zenének, aminek fennállása óta már többször is megjósolták, hogy egyszer vége lesz, mégis újra és újra jön egy irányzat, ami egy teljesen friss löketet ad neki.
Lássuk tehát, hogy hogyan alakult a rockzene története az elmúlt hét évtized során.
Az 50-es évek – A kezdetek
Az 1950-es évek Amerikájára egy határozottan fehér túlsúly és szigorú mentalitás volt jellemző, így nem csoda, hogy a „rakendroll” óriási felháborodást okozott a nyugati szülők köreiben. A helyett, hogy a szüleik által kedvelt zenéket hallgatták volna, a fiatalokat egy újonnan kibontakozó irányzat, a „Rhythm and Blues” (röviden R&B, R’n’B) vonzotta. Ez a hagyományos fekete blues egy ingergazdagabb változata volt, amelyet a déli államokból menekülő afro-amerikaiak hoztak magukkal a Mason-Dixon-vonal békésebb oldalára.
A fekete zenészeknek eleinte nehéz volt bejutniuk a nemzeti rádióba, azonban volt néhány lemezlovas (például Alan Freed, akit gyakran a Rock ’n’ Roll elnevezés megalkotójaként emlegetnek), akik hajlandóak voltak ilyen zenéket is lejátszani műsoraikban. Többek között ennek köszönhetően kezdett el terjedni az Egyesült Államokban az „ördög zenéje” az 1950-es évek elején, és rövid időn belül a mainstream (közismert) médiában is megszilárdította a helyét.
Ekkor történt, hogy Sam Phillips, egy zenei producer felfedezett egy fiatal, jóképű, tehetséges srácot, akinek a neve azóta legendává vált – ő volt Elvis Presley.
A 60-as évek – A Britek inváziója, a Motown és a Flower Power
A rock ’n’ roll első feltámadása a sok közül a 60-as években következett be, amikor a műfaj új erőre kapott. Detroit Motown városrészében Berry Gordy egy feketékből álló zenei birodalmat épített ki, amiben olyan nevek szerepeltek, mint a legendás Diana Ross, Somkey Ribonsin, a The Supremes, a The Miracles, és még sokan mások.
Ugyan ekkor ugrott meg az érdeklődés az új, különös amerikai rock és blues zene iránt a brit fiatalok köreiben is. Ez vezetett az azóta csak „a Britek inváziójaként” ismertté vált jelenséghez, amely élén minden idők két legismertebb együttese, a The Beatles és a The Rolling Stones álltak. Persze az USA-ban sem volt hiány a nagy nevekből, hiszen ekkor lépett a színre Bob Dylan, és Lou Reed a The Velvet Undergroundból, akik új hangokkal kezdték el gazdagítani a műfajt.
A 60-as évek végére a rock ’n’ roll új átváltozás elé nézett. A kor szélsőséges társadalmi mozgalmainak köszönhetően a rock hangzása kísérletivé, pszichedelikussá vált. Annak ellenére, hogy a kor ideológiája idővel elkopott, a 60-as évek végére jellemző kalandos kísérletezés a következő évtizedben is jelen volt, mint fontos befolyásoló tényező.
A 70-es évek – A Glam, az Arena Rock és a Punk
Habár a rock ’n’ roll mindig is egy óriási halmazt képezett, amibe rengeteg együttes és hangzás befért, a 70-es évekre vált igazán egyértelművé, hogy mi is az, amit „igazi” rockzenének nevezhetünk. Elég csak James Taylor visszafogottabb stílusára, vagy David Bowie már-már színházba illő előadásmódjára gondolni, nem feledve az Allman Brothers déli ízekben bővelkedő felhozatalát, és az 50-es, illetve 60-as évek ihlette együtteseket sem.
Az egykor szülők által megvetett rockzene ekkorra már minden rádióból szabadon szállt az éterbe – ha úgy tetszik, megszelídült, vagy csak az emberek ingerküszöbe igazodott hozzá. A 70-es évek azonban tartogattak néhány meglepetést a zenerajongók számára, ekkor jelent meg ugyanis a horizonton a The Sex Pistols, a The Clash és a The Ramones is, akik „ami a csövön kifér” stílusukkal fejükbe vették, hogy újra azzá teszik a rockot, ami egykor volt – a műfajjá, amitől az emberek vagy sokkot kapnak vagy táncolni kezdenek. Mindkettőre volt példa bőven.
A 80-as évek – Hair Metal és College Rock
A 80-as évek felhozatala két egymástól élesen eltérő, mégis párhuzamosan terjedő ágazatot teremtett, amivel a rockzene sokadjára is egy új löketet kapott. A rádióban megjelentek a szintetizátoros New Wave előadók, akiket a glam ihlette heavy metal zenészek követtek – ez utóbbi csoportot kissé lekezelően „hair metalként” emlegették a zenészek lázadó hajszerkezete miatt.
Az Egyesült Államok vidéki bárjaiban és a családi alagsorokban ugyan ekkor bontakozott ki a „college rock” képviselőinek első nemzedéke is, olyan képviselőkkel, mint a R.E.M., vagy a Sonic Youth. Ezek a bandák arra inspirálták a nemzet kirekesztett fiataljait, hogy pengetőt ragadjanak, és megalapítsák saját garázsbandáikat is. Ez az irányzat némi késéssel indult, és a 90-es évek elejéig nem is igazán vált népszerűvé, azonban amikor a Nirvana berobbant a köztudatba, az indie („független”) zene rövid időn belül rivaldafénybe került.
A 90-es évek, és az azt követő évtizedek
A 90-es évek elején elterjedő „grunge” műfajnak nem kellett sok idő, hogy a mainstream rádióban is megjelenjen. A következő évtizedek során olyan együttesek hódították meg a világot, mint a Wilco vagy a Radiohead, és vannak, akik a mai napig is aktívan zenélnek közülük. A 90-es évek egy újabb példája a rock megújulásának, ami az óta többször is megismételte magát.
