E gondolatmenet alapján a rock and roll – a műfaj, ami alatt olyan nevek sorakoznak, mint Buddy Holly, Chuck Berry, Little Richard és a korai Beatles – olyan zene, amit bárki képes játszani, és amire bárki táncolhat. Nem tart sokáig betanulni magát az előadást, értékeléséhez pedig semmilyen előzetes gyakorlásra nincs szükség. A hangszerelés és a feldolgozások általában egyszerűek, hiszen mindössze 3-4 hangszer szükséges hozzájuk, és többnyire ugyan azokat az akkordokat is használják.
Persze hozzáadhat még az ember néhány tubát, vonóst és háttérénekest az egészhez, de a legfontosabb az az érzés, amit a zene áraszt. A rock and roll kötetlen, spontán és szórakoztató érzést áraszt magából. A show biznisz kuruzslása nem állhat az ember és a zene közé. Mint minden zenei műfaj, a rock and roll is egy bizonyos hangzásról szól. A rock and roll esetében ez a hangzás egészen rögtönzöttnek tűnik, pedig valójában nagyon sok gyakorlás, próbálkozás áll mögötte.
A rock and roll történelmének talán legfontosabb alakja a Memphisi Sun Records alapítója, Sam Phillips volt, aki felfedezte Elvis Presleyt.
Sam Phillips, a rock and roll titánja
Phillips volt az, aki, ha úgy tetszik, a feje tetejére állította a zeneipart. Cége regionális volt, tőkéje alig, és termékeit sem tudt megfelelően szétterjeszteni. Egy olyan zenei stílussal foglalkozott, amelyekben a nagyobb lemezkiadók (akkoriban hat ilyen kiadó működött, és ők uralták a nemzeti piacot) nem láttak profitlehetőséget. Azonban felismerte, hogy ennek a műfajnak igenis van közönsége, és ez a közönség később teljesen átalakította a zeneipart, és a popzene természetét.
Phillips eredetileg egyáltalán nem tervezett lemezkiadói pályát látott maga előtt. 1923-ban született az Alabama állami Lovelace Communityben. Édesapja forgalmista volt egy vasúti hídon a Tennessee-folyón.
Pályafutása a rádiózásban kezdődött, és miután Decaturban és Nashville-ben is megfordult munkája kapcsán, végül Memphisbe érkezett. 1950 januárjában nyitotta meg a Memphis Recording Service-t a Union Avenue-n, nem messze Beale Street-től, a Memphisi zenei élet szívétől. Az épület a mai napig is ott áll, ma már nemzeti történelmi emlékműként.
A stúdió jelmondata egyszerű és lényegre törő volt: „Bármit felveszünk – Bárhol – Bármikor”. Vállaltak ugyan templomi istentiszteleteket, esküvőket, és még temetéseket is, de Phillips álma, és amiért megalapította stúdióját, mindig is az volt, hogy legyen egy hely, ahol minden törekvő zenész kaphat egy esélyt, hogy kipróbálhassa magát. Phillips szívesen hallgatta és biztatta őket, és rengeteg tanácsot is adott nekik. Ha tetszett, amit hallott, akkor felvette azt, és némi extra összegért a zenész maga készíthette el saját lemezét.
Phillips egyszerűen brillírozott ezen a pályán. Nagyon türelmesen bánt a zenészekkel, naprakész volt a technológia terén, és, ami a legfontosabb, odaadó volt. Utálta a sablonokat – szent meggyőződése volt, hogy a zene az önkifejezésről szól, és azokat a dalokat szerette a legjobban, amelyek másképpen hangzottak, mint a többi. 1950 popzenéje finom volt és harmonikus, Phillips pedig pont, hogy a tökéletlenséget kereste, ugyani szerinte a zene ettől kelt életre, és ettől hangzott hitelesnek. Az új stúdió hírét idővel felkapta a szél, és sorra lépték át a küszöbét azok a zenészek, akiket senki más nem volt hajlandó lemezre rakni.
A felvételek préselését és terjesztését más kisebb, független lemezkiadók segítségével bonyolította le – ilyen volt például a Modern Records Los Angelesben, vagy a Chess Chicagóban. Azonban Phillips úgy érezte, hogy nem bízhat a kiadók igazgatóiban. Mindig attól félt, hogy megpróbálják elcsábítani tőle a zenészeket, és hogy elcsalják tőle a lemezek utáni jogdíjat is. Végül 1952-ben megalapította saját lemezkiadóját Sun Records néven.
Phillipsnek nem igazán kellett a zenészek után futnia, a Sun Records ajtaján ugyanis bárki betoppanhatott, hogy esélyt kapjon. Számos nagy név sétált be azon a bizonyos ajtón – voltak, akik maguktól jöttek, és voltak, akiknek mások ajánlották a kiadót. A Sun Records névsora 1958-ra már tele volt legendás zenészekkel. Phillips volt az első, aki lemezre préselhette többek között Elvis, B. B. King, Howlin’ Wolf, Ike Turner, Carl Perkins, Johnny Cash, Jerry Lee Lewis, és Roy Orbison alkotásait is. Olyan dalok rögzültek abban a stúdióban, amelyeket az emberek fél évszázaddal később is dúdolnak magukban: „Mystery Train,” „Blue Suede Shoes,” „Folsom Prison Blues,” „I Walk the Line,” „Ooby-Dooby,” „Whole Lotta Shakin’ Going On,” és „Great Balls of Fire”.
A kereskedelmi sikerek ellenére azonban Phillipset sorra hagyták ott a zenészek, akik nagyobb kiadókhoz (Columbna, RCA Victor, stb.) pártoltak át. 1960-ra lényegében fel is hagyott a zenegyártással, és az évtized során felhalmozott vagyonával jó húsz évre el is tűnt a zenei életből. Amikor aztán újra feltűnt, több új rádióállomást is alapított, de többségüket csak azért, hogy legyen valami, ami a hagyatékát őrzi. Végül 2003-ban hunyt el.
Sam Phillis Peter Guralnick szemén keresztül
Sam Phillips munkásságát Peter Guralnick foglalta össze könyvében, amely a „Sam Phillips: The Man Who Invented Rock ’n’ Roll” (azaz „A férfi, aki feltalált a rock and rollt”) címet kapta.
A könyv soraiból árad, hogy mekkora szeretettel is készült. Guralnick a rock and roll és a kapcsolódó műfajok egyik nagy szakértője, és habár szenvedéllyel ír ezekről a témákról, ezt sosem hagyja, hogy a minőség romlására menjen. Ő vetette papírra Elvis Presley kétkötetes biográfiáját (Last Train to Memphis – 1994 és Careless Love – 1999) is, és hosszú évekig tartó próbálkozás után végül 1979-ben Phillipsszel is sikerült interjút készítenie, miután a legendás producer visszatért hiátusából. Mint kiderült, megérte várakozni, ugyanis elmondása szerint „A Sammel való találkozásom megváltoztatta az életemet”.
Phillips és Guralnick össze is barátkoztak, habár inkább egy mester-tanítvány kapcsolat alakult ki közöttük, ami jobban illett Phillips személyiségéhez. Mindig is szeretett beszélni, és jól is csinálta. Ő mondta, Guralnick írta (vagy felvette későbbre). A borítóján saját nevét viselő könyv tehát lényegében az a visszaemlékezés, amelyet Sam Phillips sosem írt meg.
Az első lapokon a szerző Walt Whitmanhez, William Faulknerhez, Mark Twainhez és Michelangelóhoz hasonlítja Phillipset. Még a helyi bordélyházban történő kalandozásairól is olyan képet fest, amelyben a rászoruló nők egy nagylelkű támogatóhoz hasonlítja őt.
Persze Guralnick pontosan tudja, hogy miről ír, és idővel az olvasó is rájön arra, hogy mi áll a sorok között. Phillips szívében különleges helyet foglalt el az a zene, ami valójában nem állt párhuzamban sem származásával, sem a társadalomban elfoglalt pozíciójával. Szerette a blues zenét, és ez a blues iránti szeretete a rasszok közötti kapcsolatok progresszív szemléletével is párosult. Őszintén hitte, hogy ha olyan afroamerikai zenészeket présel lemezre, mint például B. B. King, azzal isten munkáját végzi. Nem csak művészként, hanem emberekként is tisztelte a zenészeket, akikkel dolgozott. Azonosult a szenvedésükkel, és mindent megtett érte, hogy minél többen hallhassák az alkotásaikat.
Önzősége azonban gyakorta csapott át hidegségbe. Egyik fő elve volt, hogy sosem hagyta, hogy mások érzései az útjába álljanak. Ezt többen is megemlítették Guralnicknek. Sam mindig Sam volt, és azt csinált, amit csak akart. Jóképű férfi volt, aki után rohantak a nők, ő pedig készséggel engedte, hogy utolérjék. Több szeretője is volt, némelyik publikus is, habár egész életében egyetlen nővel volt csak házas. Egyszer kiköltöztette őt egy külön házba csak azért, hogy inkább a szeretőjével élhessen együtt, akinek más afférokat kellett megtűrnie a későbbiekben. Azonban minden nő hűséges maradt hozzá – még a felesége is.
Phillips nem volt üzletember. Más független lemezkiadók, mint például az Atlantic, még bőven az 1960-as években is megtartották zenészeiket, és sikert sikerre halmoztak velük. Phillips pont akkor szállt ki a bizniszből, amikor az általa (is) beindított popzenei forradalom elkezdett nagy pénzeket termelni. Kiábrándulását főleg az okozta, hogy elveszítette legjobb zenészeit más stúdiók váltak naggyá abból a műfajból, amelyet ő segített megteremteni.
Phillips önzősége (és mitomániája) abban is megmutatkozott, hogy ő maga ragaszkodott a könyv alcíméhez „A férfi, aki feltalálta a rock and rollt”. Azt szerette volna, hogy az emberek így emlékezzenek rá. Guralnick szerint „A férfi, aki felfedezte a rock and rollt” cím sokkal pontosabban hangzana, habár még ez sem fedi teljesen a valóságot.
